Beágyazva

Lehet, hogy az olvasók számára külön bejelentés nélkül is kirívó volt, de határozottan örömmel töltött el, hogy a legutóbbi alkalommal sikerült befejeznem a modern politikai ideológiák tárgyalását. Bízom benne, hogy az összegzés nem tűnt túlságosan kapkodónak, bár igazság szerint kicsit saját magamat is megleptem vele. Ezzel együtt továbbra is úgy látom, hogy a szocialista utópiáknál jobb lehetőséget és illusztrációt nem is remélhettem volna a lezáráshoz. Legyen szó akár falanszterekről, akár állam nélküli, önkéntes hozzájáruláson alapuló társadalomról, akár bármi másról, az elvi szinten levezetett tökéletes világok egyaránt életképtelenek. Természetesen a többi ideológia axiómarendszere is hasonlóan felgöngyölíthető, és logikailag nem különböznek, de egyik sem ennyire látványos. Az elutasítást ellenezve esetleg mondhatná valaki, hogy szeret teljesen reménytelen célokat kitűzni (értelmetlenségük ellenére), és hogy semmi közöm ehhez. A legnagyobb baj azonban nem önmagában a modern ideológiák reménytelensége; a legnagyobb baj az embertelenségük, ami bukás során felszínre kerül, ezzel pedig jobb lenne ha minél kevesebben kísérleteznének. Sajnos nem táplálhatok ez irányban túlságosan vérmes reményeket.

Ami az elveket illeti, tömören fogalmazva két megközelítést tartok megalapozottnak. Az első az, hogy nem létezik tökéletes világ. Kicsit ugyan depresszív hangzása van, de legfeljebb naiv, gyermeki szellemmel nézve, első hallásra lehangoló. Csupán azok kínlódnak ezen a tételen, akik nem fogadják el, hanem életüket szentelik az ellene való küzdelemnek. Aki magáévá teszi a kijelentés értelmét, annak nincs oka görcsölni rajta, sokkal inkább képes lesz viszont a konkrét, megfogható gondokra összpontosítani. A másik lehetőség azt mondja, hogy pontosan ez a világ tökéletes, amelyben élünk. Természetesen minden fájdalmával, kegyetlenségével és aljasságával együtt kell ezt érteni, azok nélkül ugyanis csonka lenne minden, nem fognánk fel a szépség, kedvesség, öröm értékét. Ha így gondolkodunk, az eredmény ugyanaz lesz, mint az iménti esetben: nincs rá ok, hogy ezzel a problémával továbbra is foglalkozzunk. Amennyiben üresnek vagy nevetségesnek tűnik mindkét válasz, akkor erről az tehet, aki ilyen kérdést tesz fel.

Mi magunk is szerves részei vagyunk ennek a világnak, épp ezért nem írhatjuk elő szabatosan, hogy hogyan is működjön. Saját emberi szempontjaink miatt nem látunk át minden folyamatot, a nemtörődöm jellegű kontárkodás pedig pusztító következményekkel jár. Az ideológiák esetében elég mindössze a francia forradalmat említeni, pedig azt még követte egy s más... Sokkal többet segít rajtunk, ha minél jobban megismerjük, ha megtanuljuk leírni a világot. Elfogadva azt, hogy vannak korlátaink, még mindig szerezhetünk olyan tudást, amellyel elboldogulhatunk az adott körülmények között.

Három fő ideológiai csapásirányt térképeztem fel: a liberalizmust, a nacionalizmust, illetve a szocializmust. A saját eszközeimhez mérten mindegyikről igyekeztem megmutatni, hogy eleve bukásra van ítélve, sőt, azt is, hogy minél tovább hiszünk bennük, annál keserűbb lesz a kiábrándulás. A három nagy gondolatrendszer számtalan alfajával és keverékével találkozhatunk a valóságban, mégsem szeretnék a részletekben még mélyebbre hatolni. Még ha éreznék ilyen kísértést, akkor sem tehetném ezt anélkül, hogy saját magamnak mondanék ellent. A jelen legnagyobb kihívása számunkra szerintem épp az, hogy a nagy képet lássuk, hogy az egyébként látóterünkön kívül eső, s ezért általában közönyösen kezelt eseményeket el tudjuk helyezne egy értelmes rendszerben. 

Itt meg is érkeztünk a mai bejegyzés konkrét témájához, amely nem más mint az emberiség természethez való viszonya. Ez a viszony a valóságban meglehetősen egyszerű, mindössze arról az egy tényről van szó, hogy mi, emberek, a természet részei vagyunk. A gondolataink elektromos jelek, a mozgásunkat kémiai reakciók teszik lehetővé. Úgy nézünk ki, úgy táplálkozunk és úgy is szaporodunk, mintha közvetlenül besorolhatóak lennénk az állatvilág "emlősök" nevű osztályának "főemlősök" rendjébe, azon belül pedig az "emberfélék" családjába. A legnagyobb vívmányainkban sincsen semmi különös, az atomreaktor vagy a nanotechnológia ugyanaz, mint mondjuk azok a fadarabok, melyekkel a csimpánzok termeszre vadásznak. Méretben és bonyolultságban lehet óriási eltérés, de fogalmilag nincs új a Nap alatt, ezek is sima eszközhasználati példák. Ha valaki azt gondolná, hogy díjat érdemlünk a kacifántos eszközeinkért cserébe, annak fel kell tenni a kérdést, hogy akkor miért nem az átlagban legnagyobb tömegű állatfajt jutalmazzuk? Miért nem a leghosszabb ideje létezőt? Miért nem azt, amelyiknek legkékebb a szeme? Épp annyira lehet ezeket megindokolni, mint az emberiség túlzó dicsőítését.

Mindezt nem csak azért hoztam fel, mert esetleg szeretnék bárkinek kényelmetlen pillanatokat okozni, hanem mert jó néhány félreértés adódik belőle. Itt van mindjárt például a természetvédelem. Maga a kifejezés szinte abszurd. Nekünk kellene megvédeni a természetet? Ráadásul magunktól? A természetet nem zaklatná fel, ha kipusztulna az emberiség, de még az sem okozna különösebb gondot, ha felrobbanna maga a bolygónk. Nem tudunk olyat tenni, ami ne lenne természetes; hogyan okozhatunk bármilyen kárt? Ez a szó csupán figyelemelterelésre jó.

Nem sokkal jobb a környezetvédelem sem, bár alaposabban belegondolva talán inkább még rosszabb is. A környezetet lehet ugyan védeni, ezt viszont - ha már idáig eljutottunk - meg kellene indokolni. Sokaknak nem egyértelmű ma sem, miért is kell ezzel egyáltalán foglalkozni, ennek oka pedig szerintem az, hogy gyakran nem sikerül értelmes indokokat találnia a megfelelő szervezetek aktivistáinak. Itt kell felhívnom rá a figyelmet, hogy a "milyen aranyos" felkiáltás előidézése és ismételgetése nem érv. Kétlem, hogy újat mondanék azzal, hogy eleve nem mindenki fogékony erre az együttérzésre, és maga az élmény is hajlamos telítődni. Magyarán szólva ugyanaz a kép vagy prospektus századszor már nem váltja ki ugyanazt, az első alkalom hatását... Én például internetes olvasgatás közben általában át szoktam siklani a újra meg újra felbukkanó kutyás-macskás képeken, elég régen megcsömörlöttem tőlük. És ez még csak a jéghegy csúcsa, hiszen mindez kulturális kérdés. Erősen kétlem például, hogy Ausztráliában annyi nyuszisimogatás övezné a húsvéti ünnepeket mint nálunk, hiszen számukra a nyulak a legveszélyesebb kártevők közé számítanak. Ami azt illeti, ipari jelleggel irtják őket... Említhetném a kutyák húsának fogyasztását is: számunkra hátborzongató és felháborító lehet a mészároskampókra akasztott levágott kutyák látványa, sőt, maga a gondolat is. Ahol viszont ennek több ezer éves hagyományai vannak, süket fülekre találunk majd.

Azt kellene megértetni mindenkivel, hogy a környezetvédelem és az önvédelem szinte ugyanaz a fogalom. A kettő soha nem lehet meg egymás nélkül, az elválasztás csupán arra jó, hogy egyes problémákat elhallgassunk, amikor kényelmetlenné válnak. Tegyük fel, hogy erőszakos támadások elleni önvédelmi kurzust tartunk! Ilyenkor valamilyen módon azzal kellene kezdeni, hogy hogyan lehet az erőszakot elkerülni, hogyan hárítsuk el az egész támadást. Ennek a módja pedig az, hogy odafigyelünk, milyen környezetben, hol és milyen társaságban is tartózkodunk éppen, emellett pedig a saját otthonunk körül a rendelkezésünkre álló eszközökkel folyamatosan megpróbáljuk fenntartani a kellő viszonyokat. De ha mondjuk egy konkrét esetre tekintünk, és előkerül a kés a puszta kéz ellen, akkor is a tanított alap reakció a futás. Van benne némi eufemizmus, de ezt hívhatjuk akár környezetváltozásnak is... Amikor szaladni nincs lehetőség, arra az esetre lehet egyéb fogásokat megismerni. 

Hasonlóan a felsoroltakhoz, amikor a környezetvédelem kerül szóba, az első adódó téma az embernek okozott kár kellene hogy legyen. Enélkül esélytelen, hogy a hallgatóság valóban átérezze, mi forog kockán. Sőt, ha ezt nem hangsúlyozzuk eléggé, akkor némelyek gőgjét még erősítjük is. Kifacsart módon, de mégis büszkék vagyunk rá, mennyire nagy károkat tudunk okozni a környezetünkben, visszahatás nélkül pedig nem is mind zavarnak minket. Rossz kombináció. Itt főként természetesen betegségek jöhetnek szóba, amelyek családtagok, ismerősök fájdalmát, szenvedéseit idézik fel. Nem állítom, hogy könnyű feladat, mégis így lehet átadni, milyen következményekkel járnak a tetteink. Ilyen téren a pandák konkrét példáját szeretném megemlíteni. Ez a kedves állat a környezetvédelem egyik szimbólumává vált, ami rengeteg mindent elmond a mozgalomról. Egy távoli ország alig ismert faja, amelynek nagyjából zéró hatása van a saját hétköznapjainkra. Ráadásul a pandák egysíkú táplálkozási szokásaik miatt valószínűleg ember nélkül is a legveszélyeztetettebb fajok közé tartoznának. Aki csupán a bambuszt eszik, és semmi mást, azt a körülmények változása egyébként is alaposan meg tudja rendíteni. Hasonlítsuk össze ezt mondjuk azzal, ha a mozgalom jelképévé az óceán halait tettük volna. Ezeknek a drasztikus fogyása emberek millióinak hétköznapjait befolyásolja. Vagy akár maga az ember is lehetne embléma, épp elég könyörtelen folyamat zajlik, ami ezt megalapozottá teszi. De nem, jó nekünk a pandákkal a sötétben tapogatózni...

További variációk végigjárása helyett ismét a közös pontba kötnék bele, ami jelen esetben a védelemként való megközelítés. Én azt gondolom, hogy a különböző ilyen irányú mozgalmak legnagyobb hibája, hogy egész tevékenységüket a jelenlegi életmódunk tetejére ültetett újabb előírásokkal, újabb szempontokkal akarják kifejteni. Mellékhatásként tekintünk a szennyezések, a klímaváltozás, a fajkihalások problémáira, ennek megfelelően pedig újabb "szert" akarunk használni. Újabb mellékhatást újabb beavatkozás követ, ami aztán újabb mellékhatást okoz, és ez ismétlődik újra meg újra. Semmit nem old meg, ha minden magyar kormányban lesz egy környezetvédelmi miniszter is, és az sem, ha nagyvállalatok PR okokból áldoznak erre a célra valamennyi forrást. A kérdés nem externália, külső zavarforrás, amelyet valahogy le kell szerelni, hanem az életünk egyik legfontosabb alapja, amelyet reggeltől estig szem előtt kellene tartani. Nem egy távoli célkitűzés valamilyen elvont, romantikus álmodozás részeként, hanem egy szilárd, megfogható kiindulópont. Ami a környezetünknek kárt okoz, az nekünk árt, az a gyermekeinknek árt. Semmilyen problémát nem lehet megoldani úgy, ha ugyanazokat a köröket ismételgetjük, melyek a gondokat eleve létrehozták. Ha a modern ideológiák képtelenek kezelni a környezeti problémákat - ezt a feltételt ennyi idő után vehetjük bizonyítottnak -, akkor nem toldozgatni kell őket, hanem egy az egyben elhagyni. A saját érdekünkben. Jusson ez eszünkbe, ha legközelebb valamelyik politikusunk környezetvédelemmel kampányol...

Nincsenek megjegyzések: