Homályos körvonalak (1. rész)

A múlt heti bejegyzéssel legfőképpen az volt a célom, hogy a gazdasági elemzések rendszer jellegét megállapítsam és kihangsúlyozzam. Első pillantásra e megközelítés nem jelent meghökkentő újdonságot, hiszen bárki aki csak minimális mértékben is foglalkozott gazdaságtannal, rögtön fel tud sorolni rengeteg összefüggést e tárgykörből: különböző modelleket, elvárásokat, mutatókat, akár még egyenleteket is. Például a kínálat és kereslet modellje, a GDP, a profit, vagy az infláció fogalma hellyel-közzel az általános alapműveltséghez tartozik, még ha a köztük fennálló kapcsolatok nem is mindig maguktól értetődőek. Más részről - és ez már nem minden esetben tűnik föl - ha rendszereket szeretnénk vizsgálni és jellemezni, akkor gyakran nem tudunk rögtön ilyen tételek megfogalmazásával indítani. Bár nem tekinthető egyszerű feladatnak, rengeteg különböző leíró nyelv és valószínűleg még több módszer áll rendelkezésre, hogy feltérképezzünk egy rendszert, ha tudjuk, mi is az, amit az egésszel el akarunk érni. Ha viszont a kérdéses terület határainak kijelölése is ránk hárul, az még egy csavarral toldja meg az egész rejtvényt. Ez egy olyan döntés, amely kőbe vési a későbbi megállapításaink kereteit, egy olyan alap, amelyet mindvégig észben kell tartanunk, hogy ugyanezen megállapítások érvényességével tisztában legyünk.

Kulcsfontosságú, hogy a pontos peremfeltételekre emlékezzünk, mert könnyen előfordulhat, hogy idővel a körülmények annyira megváltoznak, hogy az addig sziklaszilárdnak hitt tételeink alól teljesen eltűnik a talaj. Ez a folyamat jól ismert, az emberi tudomány története hasonló módon, modellek felállításának és elvetésének sorozataiból áll össze. Ptolemaiosz a Földet helyezte minden égi mozgás középpontjába, Kopernikusz inkább a Napot. Azóta megfigyeltük, hogy a Nap csupán egy a csillagok sokaságából, de "találkoztunk" galaxisokkal, kvazárokkal, fekete lyukakkal is. Ugyanakkor a csillagászat mai állása is csak egy modell, amely a tapasztalatok alapján folyamatosan felülvizsgálunk. Miért érdekes ez? Azért, mert az ember hajlamos elfelejteni a szövegkörnyezetet és a szabályokat mereven, mechanikusan alkalmazni. Ha ezerszer működött, miért ne működne ezeregyedszerre is? A válasz legtöbbször valamilyen elrejtett zugban rejtőzik, melynek vizsgálatát eddig elfelejtettük vagy visszautasítottuk.

Ismét csak kerülgetem a forró kását, de úgy érzem becsületesnek, ha megpróbálok valamennyire igazságot szolgáltatni azoknak a gondolkodóknak, akiknek az elméleteit legutóbb egyszerűen hibásnak bélyegeztem. Ez nem volt szép tőlem, talán nem is volt helyes. A maguk idejében, a megfelelő helyeken azért váltak sikeressé az egyes közgazdaságtani elméletek, mert helyes eredményeket adtak. Ilyen értelemben nem lehetnek hibásak. Mostanában azonban egyre inkább olyan hatások kerülnek a képbe, melyeket a régi keretek között nem értelmezhetők. Rendkívül nehéz kilépni a jól bejáratott érvelések közül, nehéz letérni a széles, kitaposott ösvényekről, de amikor téves eredményre és veszélyek közé vezetnek minket, akkor előbb-utóbb kötelezővé válik.

Mi a gond tehát a manapság általában alkalmazott közgazdaságtan önmeghatározásával?

Ahogy arról legutóbb szó volt, a dolog több irányból is érdekes lehet, mert a világ egy-egy szeletének feltérképezésekor szükségszerűen el kell hanyagolnunk a külvilágot, és ugyanakkor nem szabad elvesznünk a részletekben sem. A folyamat néha egészen látványos, néha pedig alattomosan megbújik a háttérben. Most egy olyan támadási felület leírása következik, amely véleményem szerint a legfontosabb tényezők egyike lehet számos gyakran emlegetett elmélet kiüresítésében. Talán itt kell megjegyeznem, hogy egyáltalán nem várom a szakmában dolgozó közgazdászok meghunyászkodását az érveim hatására, ezért sem írtam az eddigi tanok megsemmisítéséről vagy kiiktatásáról, és használtam inkább a "kiüresítés" szót. A hasonló folyamatok ugyanis általában lassan, fokozatosan játszódnak le; fizikus berkekben még egy olyan mondás is járja, mely szerint egy új elmélet diadalához a régi tanok képviselőinek kihalásán át vezet az út... Így hát én sem céloztam meg semmilyen világmegváltást, csupán munícióval szeretnék szolgálni azoknak, akik esetleg kétségek között vergődnek, bizonyos mértékig beleértve ebbe saját magamat is.

A közgazdaságtan társadalomtudomány, és mint ilyen, definíció szerint emberi viselkedéssel, emberi döntésekkel, emberi hibákkal foglalkozik. Ráadásul mindezt a társadalomra, egy viszonylag nagy méretű közösségre is vonatkoztathatjuk, ami esetleg még tovább bonyolíthatja az egészet. Talán egyedül vagyok vele, de a gazdasági témájú hírek hallgatása közben mégis gyakran úgy tűnik számomra, mintha valahol elsikkadna az ember szerepe. "Gyorsul a gazdaság", "csökken a hiány", "stagnál a fogyasztás", mindnyájan ismerhetjük ezeket a szókapcsolatokat, de mintha inkább valamilyen mesterséges szerkezetről lenne szó és nem egy élő közösségről. Ha túlzott ez a benyomásom, az csak egy dolognak lehet köszönhető, mégpedig annak, hogy tudom, milyen embermodellt használnak általában a közgazdászok... A modell eléggé nevezetes, világszerte homo oeconomicusként ismerik és tanítják, alapja pedig a saját, személyes igények kielégítésére való racionális törekvés. Elvileg minden gazdasági döntésünk visszafejthető lenne erre a szintre.

Maga az elnevezés parádés iróniát rejt, hiszen a biológiai rendszertan latinját használva egy olyan fajt - a "gazdaságos" embert - jelöl meg, amely a valóságban soha nem létezett. Egy olyan bolygón, ahol a homo sapiens helyett a homo oeconomicus lenne az uralkodó faj, bizonyára kevesebb probléma származna a gazdasági elméletek hiányosságaiból. Igaz, ez a képzeletbeli népség aligha tudta volna bejárni azt az evolúciós utat, amelyet a mi őseink átéltek... Hogy mi különböztet meg minket ettől az állatfajtától? Vegyük sorra! Kezdeném először is azzal, hogy az életünk nem feltétlenül kizárólag igények kielégítéséről szól, vagy ha mégis, akkor azok nem csupán saját igényeink. Remélem, hogy senki nem vádol meg ezért negédes naivsággal. A kezdetek óta ismételgetett példa szerint a pék nem szívének kedvessége miatt süti nekünk a kenyeret, hanem saját gazdasági érdekei miatt; szerintem mégis vannak pékek, akiknek e szempontokon túlmutató örömet okoz a munkájuk gyümölcséből jóízűen falatozó vevők látványa. Ugyanezt a példát más megvilágításban nézve láthatóvá válik az is, hogy bizony előfordulnak helyzetek, amikor a racionalitás feltétele is csorbát szenved. Erre azonban sokkal szemléletesebb illusztrációt is fogok még mutatni a következő hetekben...

Az emberi döntéseket valójában igen nehéz bármilyen módon modellezni, épp ezért különböztetjük meg a humán és reál tudományokat. Az előbbi halmazba tartozó tanok - ilyenek a társadalomtudományok is - bizonyos beépített bizonytalanságot hordoznak, avagy mondhatjuk úgy is, hogy mondanivalójuk nem egzakt. Ebben nincs semmiféle sértés vagy lenézés, az élet mindig is szükségessé fogja tenni, hogy konfliktusokat, ellentmondásokat kezelni tudjunk, ehhez pedig az ilyen irányú tapasztalatok és tanulmányok vezetnek el. Nem beszélve arról, hogy a szépséget egzakt módon meghatározni talán még akkor sem lenne szabad, ha egyébként lehetséges lenne... Természetes, hogy nem tudunk pontosan átlátni olyan rendszereket, melyben saját magunk is szereplők vagyunk, hiszen az általunk betöltött szerepből nem tudunk tetszés szerint kibújni. Ha viszont valaminek nem vagyunk közvetlen részesei, arról sokkal pontosabb képet rajzolhatunk. Például egy mosógépről, a földkéreg lemezmozgásairól, vagy a tundra ökológiájáról. Ezeket képesek vagyunk kívülről látni, képesek vagyunk minimális torzítással megjeleníteni.

Igaz, azért nem tökéletesen torzítatlanul, szigorúan véve ugyanis az úgynevezett természettudományok sem egészen pontosak. Ez sem lehet meglepő, hiszen éppen az imént említettem a modellépítés és -lebontás folyamatos dinamikáját... Még ha kizárólag megfigyelők is lennénk, közvetlen hatások nélkül, akkor is megmarad az érzékelésünk bizonytalansága. Newton korában az ő mechanikai törvényeit lehetett megfigyelni a természetben, ezeket Einstein későbbi kísérleti eredmények alapján írta felül. Minden hátsó szándék nélkül maga az észlelés is korlátot szabott az adott elmélet számára. Ha van egyáltalán valamilyen tudás, amely valóban biztos és pontos, az csak a matematika lehet, az is csak azért, mert az egésznek vajmi kevés köze van a valósághoz... Ez egyrészt lehangoló, másrészt megnyugtató, mindenkire rábízom, hogyan ítéli meg.

Érdekes kérdés, hogy a közgazdaságtan miért próbálja meg eljátszani az egzakt tudományok szerepét a nyilvánvalóan bizonytalan természete dacára. Hiszen ha például az embert racionális lénynek tekintjük, akkor miért alapult volna egy egész iparág - a reklám és marketing - abból a célból, hogy olyasminek a megvételére és elfogyasztására bírja, amire tulajdonképpen semmi szüksége sincsen? Különben hogyan fordulhatna elő, hogy a legprofesszionálisabb matematikai eszközök segítségével készült gazdasági mérések eredményeit szinte tetszés szerint lehet egymással ellenkező érvek támogatására alkalmazni?  Bízom benne, hogy talán közelebb jutok a válaszhoz az elkövetkező időszakban. Egyelőre csupán annyit szűrhetek le, hogy az esendő emberi tulajdonságoktól való menekülés már a kezdetektől jelen van ezen a területen.

Jövő héten a kritikus elhanyagolási kérdések egy másik példájáról lesz szó, amely legalább ennyire lényeges a blog témája szempontjából, sőt, talán még inkább elevenünkbe vág majd. Sajnos azonban a kontúrok abban az esetben jóval homályosabbak.

Nincsenek megjegyzések: