Piszmogás és kínlódás

Bármilyen konkrét területről is legyen szó, a fenntartható gondolkodásmód természetes velejárója a sok bosszantó kivétel, a rengeteg teljesen eltérő technológia, módszer és erőforrás jelenléte. Jó részben ennek köszönhető, hogy ez a hozzáállás nem igazán népszerű manapság, a modern ipari szemlélethez ugyanis egyáltalán nem igazodik, sőt, tökéletesen ellentétes azzal. Az iparban az egységesítés, a gépesítés, a hatékonyság jelentik a normát, márpedig - noha sokszor észre sem vesszük - a mindennapok során szinte mindig pontosan ezt a modern világlátást vesszük alapul a döntéseinkhez, ennek alapján ítéljük meg a saját tetteinket, ismerőseink jellemvonásait vagy akár a nemzetközi politikát is.

Ebből a szemszögből nézve a fenntartható életmód szüntelen piszmogásnak és kínlódásnak tűnik. A borsót és a retket kora tavasszal kell elvetni, a babot csak májusban, az évelő fűszernövények pedig megint csak teljesen különböző kezelést igényelnek. Figyelni kell rá, hogy a paprikát ne ültessük olyan helyre, ahol az elmúlt években már termést hozott, a gyümölcsfák tövébe pedig tegyünk büdöskét, hogy illatával elriassza a hangyákat. Gyökeresen megváltoztatja az életünket, ha bármelyikről megfeledkezünk, vagy ha bármelyiket megtanuljuk? Aligha, önmagukban apró szilánkjai csupán a kertészkedésnek, számokban nehezen kifejezhető hatással bírnak. Az információk összessége, az egyes tippek és trükkök begyűjtése viszont már látható előnyökkel járhat, amelyek egymást erősítik. Nem ezt a fajta tudást keressük az iskolákban, nem ezért osztunk doktori címeket, mégis ez segíthet sok mindent egészségesen átvészelni, ha például politikailag rossz idők járnak; vegyük akár a második világháború alatt virágzó győzelemkerteket, vagy akár a kelet-európai háztáji gazdaságokat a bürokratikusan irányított szocialista szövetkezeti nagybirtokok árnyékában.

Mehetünk egy lépéssel tovább is, a főzésre. Az emberi szervezet számos ásványi anyagot és a működéshez szükséges energiát is nagyrészt az ilyen úton előállított ételekből fedezi. A tapasztalat szerint a minél változatosabb étkezés egyre egészségesebbé tesz bennünket, így elkerülhetjük a különféle hiánybetegségeket, legyen az skorbut, pellagra, vagy bármi más. A sokféle alapanyaghoz azonban természetesen külön-külön receptek és bevett gyakorlatok tartoznak, így lehet őket fogyaszthatóvá, sőt, kívánatossá tenni. A nyúlgerincet nem ugyanúgy sütjük, ahogy a túrós buktát, a meleg rántást hideg vízzel, a hideget meleg vízzel kell fölkeverni. Ha lenne fizikai világegyenlet, talán az sem magyarázná meg az összes furfangos húzást...

Az ipar szelleme első esetben azt diktálja, hogy a növényeket mesterséges környezetben, a szükségleteiket kémiai tisztaságú műtrágyák alkalmazásával termesszük, hiszen így az egyes fajok közti különbségek minimálisra szoríthatók. Az agrármérnökök a tankönyvből táblázatosan ki tudják keresni a megfelelő vegyszereket, megfelelő mérésekkel jéghideg, élettelen rutinná tudják változtatni a földművelést. Ez a folyamat gyakorlatilag már le is zajlott, egyéb következményeiről például az előző heti bejegyzésben tettem említést. Még ennél is hatékonyabb lenne azonban, ha magát az emberi élelmezést oldanánk meg szintetikus úton, tehát nemcsak a termőtalajt, hanem magát a növény- és állatvilágot is kihagynánk belőle. A legnagyobb közvetlen akadálynak az tűnik, hogy a táplálkozásnak élvezeti értéke is van, amelyet az emberiség túlnyomó többsége nem akar és valószínűleg nem is tud nélkülözni. Több időutazós moziban is előkerült már a kép, hogy az utódaink csak tablettákat vesznek magukhoz, amikor éhesek. Persze ilyenkor mindenki mosolyog, de az irány tényleg ez, pedig egy tabletta sem tudja helyettesíteni a hagyma zöldjének harsogását a fogaink között, vagy akár a kemencében sülő kenyér illatát.

Ideje lenne eldönteni, hogy mennyire fontosak nekünk ezek a dolgok... Tegyük fel, hogy ez a blog ostobaságokon, tévedéseken alapszik! Ha így van, akkor tabletták korára már aligha kell sokat várnunk. Egységes, gépesíthető, hatékony élelemtermelés, ráadásul a mezőgazdaságban dolgozók létszáma így tényleg az elmélet minimumon lenne - nulla -, ami a modern közgazdászok egyik eszményképe. Ha elvileg lehetséges így az élet, akkor miért is ne? Egy-két ilyen kisebb áldozatot el kell tudnunk fogadni a haladás érdekében! A folyamat azonban itt sem állna meg, hiszen rengeteg rossz hatásfokú dolog működik még körülöttünk. Ott vannak például a párkapcsolatok, mind-mind kockázatot jelentenek mentálisan, de járványokat is terjesztenek. Létezik nélkülük élet? Hát persze, ott vannak a lombikbébik! Miért ne, ha ez a jövő útja? Erről is szólnak filmek, még a Sylvester Stallone főszereplésével készült - és egyébként nem túl mély eszmei tartalmú - A pusztítóban is szerepel a szintetikus, fizikai érintés nélküli szex képe. Ez a mi civilizációnk, ezek logikus következmények. Kinek van ezzel gondja?

Természetesen ha komolyan beszélünk róla, akkor gyakorlatilag mindenkinek. A jól működő ipar ugyanis fokozatosan megfosztja az embert azoktól a tevékenységektől, azoktól az élményektől, amelyekért érdemes volt élnie, helyett pedig csak kopárságot, ürességet nyújt. Talán ez szentimentalizmusnak tűnik a részemről, de ez olyan, mintha egy operaénekest azzal vádolnának, hogy túl hangos. Számos módon lehet rosszul áriázni, lehetünk hamisak, ütemtelenek, érthetetlenek vagy ripacskodóak, de a hangerőre szükség van, hogy a kísérő zenekar ne nyomja el a dalt. Ha egy hanyatló civilizáció alapjait szeretném párbajra hívni - és a magam szerény eszközeivel ez a célom -, akkor a pszichológiai, érzelmi kérdések megkerülhetetlenek, sőt, kulcsfontosságúak. Aki ugyanis ezekre a témákra undorodva rálegyint, pontosan a fent leírt szemléletmódnak akar ismét megfelelni. Ördögi körnek hangzik? Nem véletlenül. A társadalmi alapelvek minden korban és helyen magától értetődőnek tűnnek, esetleg még akár tabunak is gondolják sokan. Vannak azonban helyzetek, amikor változtatni kell rajtuk, és mi most éppen ilyen időszakot élünk.

A legnagyobb kérdés persze az, hogy mi lehetne az alternatíva, a válasz pedig nem egyértelmű. Rengeteg szerveződési forma, vallás és axiómarendszer lehetséges, amelyek ideiglenesen vagy tartósan felválthatják a mostani beidegződéseinket, de néhány jellemzővel valószínűleg többé-kevésbé mindegyiknek rendelkeznie kell. Ilyen motívumok például a sokszínűség tisztelete, az elérhető emberi erőforrások kihasználása és a megfelelő tartalékok kiépítése. Ez a három fogalom persze az ipar korábban említett vonásainak - egységes, gépesített, hatékony - a tagadása, de ebben aligha van bármi meglepő. Kiemelném közülük a másodikat, az emberi erőforrásokat, mivel a blog korábbi történetében talán erről esett a legkevesebb szó, mostanában pedig ez fog leginkább előtérbe kerülni. Idézet következik Végh László, Szám Dorottya és Hetesi Zsolt Utolsó kísérlet című könyvéből:

"Melyek az élet érdemesebb pillanatai? Erre a válaszok, leválasztva az egyedi jellemzőket, kortól, nemtől, foglalkozástól, műveltségtől függetlenül szinte azonosak, Akkor válik boldoggá az ember, ha képességeinek határán tevékenykedve tart valami felé. Hegymászó, gyermekei fejlődésében gyönyörködő anya, sokat edző versenyző, elképzelésein évek óta dolgozó feltaláló, tudós nem attól boldog, mert sikeres, elérte, amit szándékozott. Annak érzése teszi boldoggá, hogy minden tőle telhetőt megtéve küzd."

Saját magunkon könnyen lemérhetjük, hogy ez a megközelítés mennyire helytálló, én a magam részéről semmilyen kivetnivalót nem találok benne. Ha kételkednénk, akkor gondoljunk bele, milyen hobbikat választanak az ismerőseink! Képzőművészet, ritkaságok gyűjtése, vitorlázás, rímfaragás, mind-mind látszólag értelmetlen dolgok, de ezek tesznek bennünket boldoggá, ezért élünk. A piszmogásért és kínlódásért, amit például a kertészkedés és a főzés is magában foglal.

Az ipar legfőbb alternatívája ez volt korábban és mindig is ez lesz. Meg kell tanulnunk mindenhez úgy közelíteni, ahogy a hobbinkat látjuk manapság. Rengeteg ősünk pontosan ezt tette, a földművelés, a művészet vagy éppen a harc volt az életük. Nem vethetjük meg egyiket sem anélkül, hogy a saját fajtánkat tagadnánk meg. Ez utat mutat arra nézve is, hogyan kell viszonyulnunk az elmúlt hetekben az oldalon gyakran emlegetett elsődleges gazdasági erőforrásokhoz is: biztosan nem úgy, mint most, de ezen belül is mindet külön kell tekinteni. A termőtalaj megmentését a művelés folytatása mellett kell véghezvinni, mert szükségünk van a termésre, a fosszilis nyersanyagokat viszont minden lehetséges helyen ki kell küszöbölnünk, mert különben biztos krízishelyzeteknek nézünk elébe. Bármelyik feladat könyvtárnyi irodalmat érdemel - esetenként ez már meg is született vagy születőben van -, de csak akkor tudjuk őket a helyükön kezelni, ha az egész világképünk teljességébe is beillesztjük.

Végezetül jöjjön egy másik, visszatérő példa: ha energiára van szükségünk, akkor a leírtak szerint az alkalmazás fajtája mondja meg, hová kell fordulnunk, és milyen technológiát kell használnunk. Világítás? Akkor villamos energia. Fűtés, főzés? Napenergia vagy biomassza. Mozgás és mozgatás? Izomerő, szél- és vízenergia. Fosszilis erőforrásokat csak végső szükséghelyzetben égethetünk, az atomot pedig el kell felejteni... Idegesítően hangzik, kuszán és zavaróan? Bonyolulttá tenné a mindennapokat, új teendőkkel terhelve a szabadidőnket? Pont ezért van remény, hogy valamilyen hasonló összetételű energiafelhasználás bizonyos mértékig a segítségünkre lehet. Mert nem konzisztens érvek alapján, hanem zsigerből utasítjuk vissza, ez pedig könnyen lehet, hogy idővel megengedhetetlen luxussá fog válni.